RS&GIS

Az ortofotók készítése

Ortofotó készítésénél a domborzati viszonyok figyelembe vételével (háromdimenziós terepmodell alkalmazásával, ami készülhet sztereofotó kiértékeléssel vagy részben terepi méréseken alapuló, kellően pontos meglévő topográfiai tréképek digitalizálásával, RADAR, illetve LIDAR felvételezéssel) újraexponálják a légifelvételeket a belső- és külső tájékozási adatoknak megfelelő ortokalibrációs (lencse és kamerarendszer tökéletlenségéből adódó torzításokat helyreállító) és a dőlésből, méretarány különbségből, elfordulásból adódó torzításokat  helyrehozó transzformációs függvények segítségével. Ezzel a módszerrel nemcsak a paraméteres torzulások küszöbölhetőek ki, de a kameratengely ferdesége , elfordulása és a terep magasság különbségeiből adódó torzulások is megszűnnek. Az ortofotó tehát minden domborzati viszony mellett nagy pontosságú alaptérkép, természetesen csak vízszintes értelemben (a domborzatot nem ábrázolja, viszont minden földfelszíni pont ortogonális vetítéssel, a "helyére kerül"). A domborzattól, felszíntől kiemelkedő építmények, fák talppontja tehát a pontos térképi vetületben kerül ábrázolásra, míg az ilyen magas objektumok kiemelkedő részei az alapképek centrális vetítése folytán helyenként dőlt szögből látszanak. Ezt a hatást sűrűbb felvételezéssel lehet visszaszorítani.

Az ortofotók készítéséhez a kamerarendszer elrajzolásainak és belső tájékozási elemeinek ismeretére, felvételenként minimum három kapcsolópontra (geodéziai értelemben nagyon nagy pontossággal ismert koordinátájú, magasságú, és egyben a felvételeken is jól azonosítható pontra), és legalább 60%-os sorirányú átfedésre van szükség. Az elnevezés az ortogonális vetítésre utal. Az ortogonális vetítés a felszínen értelmezett, tehát a földfelszínen található objektumok, és a kimagasló objektumok talppontja pontosan a helyére kerül, míg az utóbbi objektumok (magas fák és épületek, tornyok) az eredendően centrális vetítéssel készülő alapképek miatt a nadírtól távolodva, attól kifelé dőlnek, bár aljuk pontosan a megfelelő helyen található. Ez a perspektív torzulás a nadírtól kifelé és a felszíntől távolodva (a kiugró objektum magasságéval) erősödik. Mivel az aljzati rész (talppont, épület esetében alapvonal) geometriai értelemben is a megfelelő helyén van, így az ortofotók elemzésekor, vektorizálásakor az objektumok földfelszínnel érintkező alapvonalát kell a kiértékelési, kataszteri térképre átrajzolni. Amikor egy épületnek csupán két alapvonala látszik (a többit kitakarja a dőlt szögben látszó épület), az a legtöbb esetben geometriailag meghatározza a másik két alapvonal pontos várható elhelyezkedését is. A háztetők, tornyok csúcsai jelentős távolságban találhatóak a valós, felszínre vetített helyüktől. Ezért amikor háztető katasztert, vagy egyéb, az alapvonalon túlnyúló kimagasló objektum pontos vetületét ábrázoló céltérképet készítünk, akkor sűrű képfőpontú, ~ 80% sorirányú átfedéssel rendelkező fotósorozat szükséges. Ebben az esetben csak a felvételek középső, nagyjából merőleges vetítésű területét használjuk föl, így az épületek megközelítőleg felülről látszanak. Fontos megjegyezni, hogy a képszám növekedés megnöveli az előállítási költségeket, és a háztetők szélének pontossága változóbb, kisebb lesz, mint a normál ortofotó-térképeken az alapvonalak pontossága.

A kapcsolópontok száma soronként 4 pontra redukálható, amennyiben a külső tájékozási elemek ismertek: elfordulás, bázisirányú dőlés, haránt irányú dőlés, koordináták, és abszolút magasságérték. Ehhez ún. direkt tájékozás, azaz rendkívül nagypontosságú felvételezéskori hely és helyzet meghatározás szükséges.

Ortofotó térképek

Az ortofotó-térképek tulajdonképpen átfedő georeferált, ortorektifikált képek (ortofotók) mozaikolásával előállított térképek. Azokon a területeken is nagyon pontosak, ahol nem került sor terepi kapcsolópontok mérésére. Emiatt nagyságrendekkel megbízhatóbbak a síktranszformált fotómozaikoknál.